21.rész

Taehyung: Lilás

Hoseok: Világos kék

Mindenki más: Szürke

- Hmmm... Talán ma délután vagy holnap reggel már mehet is. - mondta apró mosollyal. Hahhh... Bárcsak már ma kiengednének.

-Rendben. - bólintottam. -Köszönöm! - viszonoztam halvány mosolyát. Végre...Minél hamarabb hazaérünk, annál jobb lesz.

- Majd még délután kivizsgálom és eldöntöm, hogy mi legyen. - mondta majd kiment. 
- Végre~ -.mondtam egy kicsit hangosan. - Bárcsak már ma ki engednének. - mosolyogtam.

-Igen, az már tényleg jó lenne. - sóhajtottam. -És végre már ez a vén fószer is kiment, azzal az idegesítő nőszeméllyel együtt. - tettem kezeimet imádkozó pózba, és a plafonra nézve "hálálkodtam".

- Ez egy kicsit bunkóság volt. - mosolyodtam el halványan. Igazából, igaza van. Az a nő tényleg idegesítően mosolygott.

-Nem baj, akkor is. Az a nő úgy vigyorgott a képembe, mint a tejbe tök. Rohadtul idegesített, és majdnem be is szóltam neki, hogy ne rám mosolyogjon, hanem vizsgáljon meg téged normálisan. - pampogtam frusztráltan.

- Tudom, már engem is idegesített. - húztam a számat. - De ha van annyi szerencsém akkor már ma ki engednek. - mosolyogtam rá.

-Nagyon remélem, hogy lesz annyi szerencséd! - nevettem, közben leültem mellé az ágyára.

Én csak nevetni tudtam. Hogy ki készült attól a csajtól. Nem telt el sok idő hozták nekem az ebédet. Bele kóstoltam de egyből fintor futott az arcomra. 
-Ezt tuti, hogy nem eszem meg.

Kis idő múlva megérkezett V-nek az ebéd, ami külsőre nem nézett ki rosszul, de mikor láttam párom fintorát, megbizonyosodtam róla, hogy az íze nem jó. 
-Akkor tedd le. - mondtam a véleményem. -Hozzak valami ehetőt? - kuncogtam.

- Nem muszáj. - kuncogtam. - De azért magadnak vegyél valamit. - mosolyogtam.

-Én még nem vagyok éhes. - vigyorogtam. -De lemegyek, és hozok neked még finomságot! - mondtam halványan mosolyogva.

- Ahogy akarod. - mosolyogtam majd ki is ment a szobából.

Mosolyát viszonoztam, aztán indultam is. Gyorsan szedtem a lábaimat, így hamar oda is értem a büféhez. Vettem pár péksütit, és már indultam is vissza TaeTae-hoz. 
-Itt vagyok. - lihegtem kicsit, majd az ölébe tettem a kajákat.

- Nem kellett volna ennyire sietned. - mosolyogtam. - Viszont a kaját azt elfogadom. - mondtam mosolyogva majd elvettem egy péksütit és haraptam is egyet. Amint lenyeltem a falatot Hoseok felé tartottam a péksütit. 
- Egyet te, egyet én. - mosolyogtam rá.

-Csak hozzád siettem. - vigyorogtam. -Azt egyből gondoltam. - kuncogtam. Miután beleharapott az egyik sütibe, felém tartotta, mire elmosolyodtam. -Mint mindig. - nevettem. -Kezdem megszokni, hogy így eszünk. - mondtam, majd beleharaptam egyet én is.

- Én is. - vigyorogtam, majd újból beleharaptam a péksütibe majd megint Hoseok felé mutattam és így ettünk tovább. - Hmmm... kéne enni csokit. - gondolkodtam el. Már amúgy is rég ettem.

-Akkor megyek, és hozok neked egyet. - pattantam fel. -Melyik a kedvenc csokid? - kíváncsiskodtam.

- Nem kell. Nem akarlak állandóan futtatni. - mosolyodtam el kínosan.

-Ugyan...Nem futtatsz. - legyintettem. -Szóval? - tértem újra a lényegre.

- A fehér csokit. - sütöttem le a tekintetem. Tényleg úgy érzem mintha ugráltatnám.

-Akkor pár perc, és jövök. - mondtam kedvesen, aztán adtam neki egy puszit, és indultam. Megint csak szaporán szedtem a lábaimat, így hamar oda is értem. Megvettem páromnak a fehér csokit, majd indultam vissza hozzá. Viszont a vissza úton már lassabban mentem, nehogy rám szóljon a lihegés miatt. -Meghoztam. - mosolyogtam, aztán beleraktam az ölébe.

- Köszi. - mosolyogtam rá majd leült mellém. Én kibontottam a csokit és egyet már a számba is vettem majd gondolkozás nélkül megcsókoltam Hoseok-ot. Meglepődött. Lehet, hogy nem kellett volna?...

Én csak bólintottam hatalmas vigyorral az arcomon, közben figyeltem minden mozdulatát. Hahh...Mennyire szeretem! Szavakkal el se tudnám mondani. Igen, lehet hogy most betegnek meg hülyének tűnök, de nem tehetek róla...Ez az igazság. Gondolataimat az ő édes, fehér csokis csókja zavarta meg. Eléggé lesokkoltam, de mikor sikerült magamhoz térnem, viszonoztam gesztusát. Persze az édesség pillanatok alatt olvadt el mindkettőnk szájában, így aztán elváltunk egymástól. 
-Megleptél, de tetszett. - kuncogtam. -A csokis csók a kedvencem. - mondtam vidáman.

- Azt észre vettem. - kuncogtam. - Nekem is... bár amikor ott voltunk megkötözve azt hittem többé nem lesz ilyen. - szomorodtam el egy kicsit. - De most már minden rendben. - mosolyogtam újból majd még egy kockát a számba vettem.

-Igen, akkor én is rendesen be voltam parázva...De ahogy mondtad, most már minden rendben. - mosolyogtam én is. -Amúgy finom ez a csoki. - röhögtem.

- Tudom. Azért a kedvencem. - röhögtem én is. - De még finomabb a te csókoddal együtt. - mosolyogtam de egy picit el is pirultam.

-Én is így gondolom. - kuncogtam. -Jaaajjj, kis pirulós babám! - nyávogtam.

- Nem is. Kikérem magamnak. - biggyesztettem le alsó ajkamat. 

-Kicsim...Tiszta piros az arcod, ne mondd nekem, hogy nem pirultál el! - nevettem. -Vagy netán sminket tettél magadra? - kérdeztem.

- Honnan lenne nálam smink? - nevettem. - Jó akkor a piruló babád vagyok. - nyújtottam ki a nyelvem.

-Mit tudom én! - rántottam meg vállamat röhögve. -Így van. - bólintottam. -Mondtam már hogy ne nyújtogasd, mert leharapom! - kuncogtam.

- De most messze vagy, hogy leharapd. - nyújtottam ki újra a nyelvem.

-Akkor közelebb megyek. - vigyorodtam el gonoszul, majd rátérdeltem az ágyra, és közelebb hajoltam hozzá. -Most már le tudom harapni. - mondtam magabiztosan.

- Talán. - kuncogtam. Nagyon cuki ilyenkor.

-Szerintem meg biztos. - mosolyogtam, aztán még közelebb hajoltam hozzá. -Na most is ki mered nyújtani? - kérdeztem.

- Igen. - nyújtottam ki újból. Nem nagyon érdekel, hogy megharapja. Úgyse merné annyira erősen.

-Akkor leharapom. - vigyorodtam el ismét gonoszul, majd ígéretemet betartva ráharaptam ízlelő szervére, de azért nem olyan erősen, mert nem akartam neki még több fájdalmat okozni. Persze a harapás után se engedtem el, inkább megcsókoltam.

Gyengén megharapta a nyelvemet majd meg is csókolt amit egyből viszonoztam. 
- Khm... - szólalt meg hirtelen valaki mögülünk. Hoseok egyből le is ugrott rólam és szerintem mind a kettőnknek vörös volt a feje.

Teljesen bele voltunk merülve a csókba, így azt se vettük észre hogy valaki bejött, csak akkor, amikor megköszörülte a torkát. Ijedtemben gyorsan elszakadtam V-től, bár nehezemre esett de muszáj volt, mert illetlenség lett volna, ráadásul nem is otthon vagyunk...Sajnos. 
-E...Elnézést, csak...N...Nem vettük észre, hogy bejött! - dadogtam paradicsom vörös arccal, és a földet kezdtem el bámulni. Ez gáz...Nagyon gáz.

Az orvos jött be. Ez... Ez... Áhhh~ ég a pofám... 
- Nincs gond. De legközelebb inkább ne itt. - mondta komolyan. - Azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az uraság haza mehet. Nagyon hamar felépült. Hamarabb mint gondoltuk. - mondta egyszer rám nézve egyszer Hoseok-ra. De jó mehetek haza!

-Rendben. - motyogtam halkan. Szuper...Most sikeresen leégettem magunkat. Csúcs vagy Jung Ho Seok...! -És köszönjük! - hajoltam meg az orvos előtt, majd gyorsan V felé fordultam. -Menjünk gyorsan, mert ez nagyon kínos! - suttogtam neki, hogy az orvos ne hallja.

- Tudom. - suttogtam én is majd kikeltem az ágyból. Amikor lábra álltam egyből megkapaszkodtam valamibe mert már rég nem álltam fel és most ez így hirtelen volt.

Láttam hogy Tae hirtelen megkapaszkodott az első tárgyba amit talált, ezért ijedten odaugrottam hozzá. -Hé! Jól vagy? - kérdeztem kétségbe esetten.

- Persze. Csak már rég volt, hogy lábra álltam. - mosolyodtam el. - De már jól vagyok. - egyenesedtem fel majd a szekrényhez léptem, hogy elővegyem a ruháimat. Az orvos nem volt már bent így nyugodtan öltöztem át.

-Akkor jó. - könnyebbültem meg. Meg vártam amíg felöltözött, majd mikor végzett, érdeklődve ránéztem. -Mehetünk? Megvan mindened? - tettem fel kérdéseimet.

- Igen mehetünk, és meg van mindenem. - bólintottam majd el is indultunk haza felé.

Nagy megkönnyebbülés ért, amikor kiléptünk a kórház ajtaján, és indultunk hazafelé. Persze a testünkbe szinte lyukat égető tekintetektől most se szabadultunk, de úgy tettem, ahogy szoktam mióta együtt vagyok TaeHyung-al. Csak lazán, közömbösen lépkedtem TaeTae mellett, ügyet sem vetve a többi emberre. De szerencsére sikerült hazaérnünk... 
-Ahh...Otthon, édes otthon! - sóhajtottam.

- Végre otthon. Azt hittem sose jön el ez a nap. - dobtam le a cuccaimat a kanapéra majd le is ültem.

-Hát én is. - helyeseltem, aztán leültem mellé, és hátradöntve a fejemet, lehunytam a szemeimet. -Mindjárt elalszok... - motyogtam alig érthetően. Szinte már ahhoz is fáradt vagyok, hogy beszéljek.

- Akkor aludj. - mosolyogtam.- Én nem vagyok fáradt.

-Jó, de...Feküdj be mellém! - ültem fel, majd bociszemekkel kérlelni kezdtem.

- Befekszek melléd. Csecsemő. - kuncogtam majd elindultam az emeletre.

-Nem vagyok csecsemő, csak szükségem van a társaságodra! - mormogtam, közben követtem őt a szobánkig. Amint odaértünk, lekaptam magamról a felesleges ruhákat, és befeküdtem az ágyba. Mihelyt V is mellém feküdt, átöleltem.

Én is gyorsan leöltöztem majd be feküdtem Hoseok mellé aki egyből át ölelt. 
- Szeretlek. - pusziltam szájon.

-Én is téged. - mosolyogtam halványan, és lehunyva szemeimet, hozzábújva próbáltam elaludni, ami igazából nem ment nehezen. Kevesebb, mint tíz perc alatt úgy bealudtam, hogy még a harmadik világháború zajaira se keltem volna fel.

Ahhoz képest, hogy nem voltam álmos elég hamar az álmok világába kerültem. Szépen lassan de elszenderültem.

20.rész

Taehyung: Lilás

Hoseok: Világos kék

Mindenki más: Szürke

- Nyugi anya. Nem fogom Hoseok-ot lecserélni. Főleg nem egy nyávogós picsára. - röhögtem el magam már amennyire engedte a sebem. - Hoseok-kal tervezem leélni az életem. - mosolyogtam rá.

-Akkor jó, megnyugodtam. - kuncogott anyu is. - Én csak örülni fogok, mert nagyon összeilletek, aranyosak vagytok együtt. - mosolygott, mire én is. Soha nem hallottam még ilyet, leszámítva a bódés nőt, és Suga-t...Ahh...Nem is akarom többé hallani a nevét. Egy hazug áruló, egy képmutató kis senki. De ezt inkább nem mondom nekik, így is sok bajuk van Suga-val. 
-Én is veled terveztem maradni, ameddig lehet. - vigyorogtam őszintén párom szemeibe.

- Ennek örülök. -mosolyogtam Hoseok-ra. Hirtelen nagyon álmos lettem. - Ömmm... Ugye nem gond ha én most pihenek!? Nagyon fáradt vagyok. - motyogtam. - Hoseok szerintem te is menj haza pihenni. - mosolyogtam rá.

-Nem, én itt maradok veled. Tudok itt is pihenni. - kezdtem tiltakozni. Nincs az az isten, hogy megint elváljak tőle.

- De ha itt ülsz mellettem úgy nem tudsz pihenni. - motyogtam. Nem örülök neki, hogy itt akar maradni... Vagyis részben igen részben nem.

-Dehogynem! Megoldom, ne izgulj. - mosolyogtam magabiztosan. -Most csak az a lényeg, hogy te minél hamarabb jól legyél, és kikerülj innen. - fogtam meg kezét, majd megpusziltam arcát.

- De nem tetszik, hogy itt maradsz. Mármint örülök de te attól ugyan olyan fáradt leszel. - mondtam hátha meggondolja magát.

-Nem leszek fáradt. Az utóbbi három napban, leszámítva a tegnapit, sokat aludtam. És még most se vagyok álmos. De te aludj csak. - próbáltam nyugtatni, majd arcára simítottam, és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Jó. De megverlek ha bajod lesz. - kuncogtam.

-Nem lesz bajom. - vigyorogtam. -Na de pihenj, én meg hozok valami kaját a büféből. - sóhajtottam, majd felálltam helyemről, kicsit nyújtózkodva, és megigazítva magamon ruhámat.

- Oké. - ahogy kilépett az ajtón már el is aludtam.

Gondolataimba teljesen elmerülve sétálgattam a kórház folyosóin, míg el nem értem a büféig. Vettem néhány dolgot páromnak is, meg egy keveset magamnak is. Most nem voltam olyan éhes...Pedig lassan már két napja semmit nem ettem, Tae-vel egyetemben. Mire visszaértem a szobájába, ő már békésen szundikált. Halkan lepakoltam a cuccokat, majd én is leültem, és fejemet kitámasztva lassan elaludtam.

Nem tudom menyit aludtam de már kint sötét volt. Olyan öt-hat óra lehetett. Láttam, hogy Hoseok még mindig itt van és alszik. Lassan elkezdtem rázogatni, hogy keljen.

Nem volt olyan hű de kényelmes a székben aludni, ezért csak félálomban voltam. Hirtelen éreztem hogy rángatnak, ezért gyorsan felkaptam a fejem, majd V-re néztem. 
-Felkeltél? Hogy aludtál? - kérdeztem kedvesen.

- Jól aludtam. - mosolyogtam rá. - Viszont te most haza mész. - néztem rá morcosan.

-Nem! Itt maradok veled! Egy tapodtat se fogok elmozdulni innen, akármit is mondasz. - tettem karba kezeimet, közben komolyan néztem szemeibe.

- Látszik rajtad, hogy milyen fáradt vagy. -.mormogtam. - Karikásak a szemeid. Nem is kicsit. - eresztettem meg egy sóhajt

-Nem érdekel. - rántottam vállat. -Majd alszok ha akarok, de nem foglak itt hagyni. Ha ki dobnak az ablakon, akkor is vissza fogok mászni! - erősködtem. Hülye lennék itt hagyni őt. Majd ha összeesek a fáradtságtól, majd akkor alszok pár órát.

- Nehéz eset vagy. - sóhajtottam. - Akkor győzd meg az orvost, hogy itt maradhass.

-Megfogom, ne izgulj. - vigyorogtam rá magabiztosan, majd adtam a szájára egy puszit, és indultam is beszélni az orvossal.

- Rendben. - bólintottam majd vártam, hogy vissza érjen.

Veszekedtem egy ideig az orvossal, de végül beleegyezett. 
- Meggyőztem! - vigyorogtam.

Remélem sikerülni fog meggyőzni az orvost. Elég sokáig el van.

-Sikerült! - vigyorogtam. -Látod? Én megmondtam. - büszkélkedtem.

- Igen, igen. - nevettem. - Ömmm... Befeküdsz mellém? - pirultam el.

-Örömmel. - kuncogtam, majd be is másztam mellé.

Amint befeküdt mellém egyből át is öleltem. 
- Hiányzott az ölelésed. - motyogtam a nyakába.

-Nekem is a tiéd! - szorítottam magamhoz óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki.

Kuncogtam majd egy csókot nyomtam a nyakába.

Egy aprót sóhajtottam csókjára, közben rámosolyogtam. Odatettem elé kezemet, hogy összetudjam kulcsolni ujjainkat.

Össze kulcsoltuk a kezünket és úgy néztünk egymás szemébe. Olyan jó érzés volt magam mellett érezni Őt. 
- Szeretlek. - suttogtam csukott szemmel. Ahhoz képest, hogy aludtam még mindig nagyon fáradt vagyok. Nem telt bele öt percbe és el is aludtam.

Sikeresen ujjaink "összegabalyodtak", és így néztük a másikat. 
-Én is szeretlek téged! - tettem államat fejére. Egy ideig csak néztem előre, majd meghallottam, hogy V mellettem egyenletesen szuszog. Szóval elaludt. Nem baj, jobb is hogy pihen. Talán hamarabb kijöhet. Bár én is fáradt voltam, ráadásul az ágy még vonzott is magához, hogy aludjak. Kicsit lehunytam a szemem, de alig öt perc elteltével újra kinyitottam, nehogy megint elaludjak. Ha meglátnák hogy egy ágyban alszok a párommal, akkor még mérgesebbek lennének. Így is sokat veszekedtem az orvossal...

Álmodtam. Szép és boldog kis álom volt. Hoseok-kal voltam. Ültünk a nyári napsütésben és nem is foglalkoztunk semmivel csak azzal, hogy egymás mellett vagyunk. De ez a szép álom hirtelen rossz álom lett. Hoseok már nem volt mellettem és egy temetőben voltam. Igazából nem értettem mi van csak sétáltam egyenesen mikor hirtelen meg álltam egy sírkőnél. A könnyeim egyből elkezdtek folyni amikor elolvastam a nevet. - Hoseok... - suttogtam magam elé majd összeroskadtam... 
- Neee...! - kiabáltam fel. Már reggel volt mikor felkeltem. De a könnyeim ugyan úgy folytak. Csak bámultam magam elé.

Hiába próbáltam ébren maradni, nem sikerült. Elaludtam. Később hallottam hogy bejöttek kicsit vizsgálgatni TaeTae-t, de nagy szerencsémre nem keltettek fel, csak sugdostak. De csak annyit hallottam, hogy "Nagyon helyesek együtt!", méghozzá egy nővérke szájából. Ezután már csak reggel keltem fel, mert V hirtelen felüvöltött. Éreztem is, hogy felült mellőlem. 
-Mi a baj? - tápászkodtam fel én is, majd egyik kezemet a hátára tettem.

Amint meghallottam Hoseok hangját egyből átöleltem. Annyira megkönnyebbültem.

Mikor megölelt kicsit meglepődtem, de azért viszonoztam gesztusát. 
-Mi történt? - kérdeztem újra.

- Csak rosszat álmodtam. - szipogtam.

-Ohh... - értettem meg, majd nyomtam egy puszit fejére. -Semmi baj, itt vagyok! - igyekeztem vigasztalni.

- Haza akarok menni. -motyogtam vállába.

-Elhiszem, de nem lehet. Még nem gyógyultál meg rendesen. - néztem rá kicsit aggódón.

- De akkor is. Utálom a kórházakat. - motyogtam.

-Együtt érzek, én se komálom őket. De minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb jöhetsz velünk haza. - mosolyogtam, majd adtam egy puszit a szájára.

- Remélem hamar meggyógyulok. - húztam számat.

-Biztosan. Szerintem maximum már csak kettő vagy esetleg három napot kell maradnod, és szabadulsz. - Gondolkodtam.

- Miii? - tágultak ki a szemeim. - Én biztos nem maradok bent. - durciztam.

-De akkor nem fogsz teljesen felépülni. - mondtam neki kedvesen. -Bírd ki! Itt leszek veled, nem leszel egyedül. - mosolyogtam biztatón.

- Én akkor se fogok itt maradni öt napig. - nyávogtam. - Nem is szeretem a kórház szagát. - fintorodtam el.

-Mennyi bajod van...! - sóhajtottam szemeimet forgatva. -Amúgy nem vagy éhes? Tegnap még vettem kaját, de még jó. - kérdeztem, közben kikelve az ágyából odabotorkáltam a kajás zacskókhoz.

- De az vagyok. - csillogtak a szeneim. - Már nagyon éhes vagyok.

-Akkor tessék, válogass! - kuncogtam, és odatettem az ölébe a szatyrot.

- Mennyi finomság!!! Ezt mind nekem vetted? - néztem rá kérdően.

-Még szép! Hisz te vagy a beteg, neked kell több energia. - vigyorogtam.

- Köszönöm. - pusziltam arcon. -De te is egyél valamit. - mondtam egy kicsit szigorúan.

-Majd eszek veled. - rántottam meg vállamat, majd leültem mellé az ágyára.

- Hmmm.. Oké. - mondtam majd elvettem egy szendvicset és azt kezdtem el enni. Haraptam bele egyet majd Hoseok felé mutattam. - Egy harapást én, egy harapást te. - mondtam mikor már lenyeltem a falatot.

-Hehe...Mindig így csináljuk. - kuncogtam. -Kivéve a cukornál meg a bonbonnál. - gondolkodtam, aztán én is beleharaptam a szendvicsbe. -Hmm...Nem rossz, de te finomabbat csináltál, kivéve amikor beletetted azt a csípős szart is. - nyammogtam, majd elfintorodtam.

- Miért? Szerintem az tök finom lett. - kuncogtam. - Én is megkóstoltam ám. - kacsintottam rá.

-Jah...Annak biztos finom, aki szereti a csípős biszbaszokat. - bólogattam mosolyogva. -De én nem szeretem a csípőset... - motyogtam a számat húzva.

- Te az édeset szereted. - kuncogtam. - Majd egyszer csinálok valami édeset is. - mosolyogtam rá.

-Igen. - nevettem. -Nekem elég az is, ha a csókjaiddal kínálsz meg. Azok a legédesebbek. - bókoltam vigyorogva.

- Neee... Így csak zavarba hozol. - vörösödtem el de még mindig mosolyogtam. - Amúgy ma suli van nem? - néztem rá kérdően.

-Ez volt a szándékom. - kuncogtam. -Nem tudom. Azt se tudom már, hogy milyen nap van. - röhögtem ki magam.

- Azt hiszem Csütörtök van. - mosolyodtam el. - Viszont holnap muszáj lesz bemenned. - húztam a számat.

-Az utolsó napra akkor minek menjek? Felesleges. - értetlenkedtem. -Itt maradok veled, amíg ki nem engednek! - néztem rá komolyan.

- De nem fogják engedni. - néztem rá komolyan közben egy kicsit szomorúan is.

-Hidd el, nekem fogják. Tudok én vitatkozni, és ha én vitatkozok valakivel, akkor jobban jár ha azt teszi amit mondok, mert nem lesz jó vége. - magyaráztam határozottan.

Ezután csak ijedten néztem rá meg talán egy kicsit félve is. 
- Akkor én sose mondok neked ellen. - néztem rá komolyan.

-Nyugi, nem azt csinálnám mint Suga. - mosolyodtam el, de nem tartott sokáig, mert ahogyan visszagondoltam a dolgokra, mérges lettem. -Csak egyszer lássam meg, de a holnapot nem éli meg! - sziszegtem idegesen.

- Nyu-nyugi. - csuklott el a hangom. Nagyon rossz érzés, hogy az unoka testvéred akar pont megölni. Ahogy vissza gondoltam egy kicsit szomorú is lettem. Talán még egy könny csepp is végig futott az arcomon.

-Hé-hé! Nem sírunk! Felesleges, az ilyen emberek nem érdemlik meg. - töröltem le könnyeit, majd szájon pusziltam. -Egyébként is, ha te nyugodt vagy, akkor én is. - mosolyodtam el halványan.

- Nem sírok. - mosolyogtam. - Én mindig nyugodt vagyok.... Ha nyugodt a körülmény. - kuncogtam.

-Akkor jó. - vigyorogtam. -Na de most egyél! Nem szeretném, ha lefogynál. - Adtam neki még egy puszit.

- Nem baj ha fogyok. - kuncogtam. - Le kell ezt itt adni. - mutattam a hasamra.

-Már mondtam, hogy akkor majd én segítek! - vigyorodtam el ismét perverzen. - Egyébként is, az nem zsír, az hús. Te vagy az én húsos babám! - nevettem.

- Perverz. - ütöttem vállba. - Akkor ne csak mond hanem tedd is. - húztam én is perverz mosolyra ajkaimat. - Nem ez nem hús hanem háj. - röhögtem én is.

-És még én vagyok a perverz... - nevettem. -Akkor meg a hájas babám leszel. Így jobb? - néztem rá hitetlenül, közben kicsit ingattam is a fejemet. Nem hiszem el ezt a fiút. De még is képes volt elrabolni a szívemet.

- Te perverzebb vagy mint én. - nyújtottam ki a nyelvem. - És hol lennék hájas baba? Ilyen hosszú a hajam. - kezdtem el piszkálni a hajamat.

Mikor ezt meghallottam, kicsit homlokon csaptam magam. 
-Kicsim...Ne. - röhögtem. -Persze hogy perverzebb vagyok, mivel én...Khm...Érted. - pirultam el kicsit. -Mindegy, inkább hagyjuk a témát. - köszörültem meg a torkom.

- Ez az zavarba jöttél. - nyújtottam ki a nyelvemet. Ez az végre sikerült.

-Haha...Nagyon vicces. - nyújtottam ki én is a nyelvemet.

- Inkább cuki mint vicces. - mosolyogtam.

-Te kész vagy. - ingattam fejemet kuncogva. -Egyébként visszatérve a témához, hosszú a hajad, de nem annyira. - vigyorogtam.

- Hogy teszik jobban ha hosszú a hajam vagy ha rövid? - fogtam hátra a kezemmel.

-Hmm... - gondolkoztam. -A hosszú jobb. - adtam végül meg válaszomat. Tudtam még mit mondani, de nem kockáztattam még egy vállon csapást magamnak.

- Oké akkor így hagyom. - mosolyodtam el. - Talán vágatok a végéből. - fogtam előre egy kis tincset.

-Nem! Nem fogsz belőle vágni! - néztem rá szigorúan.

- De csak a végéből egy kicsit. - néztem rá boci szemekkel

-Nem! Egy kicsit sem! - mormogtam.

- De... - néztem rá kutya szemekkel.

-Nincs de. - sóhajtottam. -Amúgy is, minek akarsz belőle vágni? Nekem így vagy jó, ahogy vagy! - mosolyogtam.

- Mert töredezett. - biggyesztetten le alsó ajkamat.

-Ahjj...Akkor legyen. De csak azt a részét, amelyik töredezett! - adtam be a derekamat, majd felmutattam neki mutatóujjamat figyelmeztetőn.

- Csak annyi lesz. - mosolyogtam rá. - Köszönöm. - pusziltam arcon.

-Nincs mit. - sóhajtottam, és elvigyorodtam. -Na? Még mindig éhes vagy? - kérdeztem.

- Nem. Már jól laktam. - mosolyodtam el.

-Akkor jó. - mosolyogtam én is. -Elmegyek beszélni az orvossal. Jövök mindjárt, addig pihenj! - mondtam kedvesen.

- Rendben. - mosolyodtam el, majd befeküdtem az ágyba és néztem ahogy kisétál a szobából.

Adtam még neki egy puszit, és indultam is. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem, mivel a folyosón összefutottam vele. Megint sikerült rávennem hogy addig maradjak, amíg ki nem engedik. Persze azért azt is megkaptam, hogy mennyire akaratos vagyok, de hát most ez van. 
-Itt vagyok. - vigyorogtam.

- Maradhatsz? - néztem rá kérdően.

-Igen. Sikerült meggyőznöm. - mondtam büszkén.

- Ügyes vagy. - mosolyodtam el. - Szerintem alig várják, hogy elmenjek. - kuncogtam.

-Tudom. - nevettem. -Hidd el, én is alig várom hogy elmenjünk. - fintorogtam kicsit.

- Én is. - mosolyogtam majd hirtelen bejött az orvos és egy ápoló nő.

Nyugalmunkat az orvos és egy ápoló nőcike zavarta meg. Persze a nő úgy vigyorgott ránk, mint...Mint valami hülye. Jó, nem szép ilyet mondani egy lányról, de akkor is. Nekem ne vigyorogjon, hanem gyógyítsa meg a szerelmemet. 
-Khm...Doktor úr! - szólítottam meg hirtelen. -Csak annyit kérdeznék, hogy a páromat mikor fogják kiengedni?...

19.rész

- Su-Suga... - motyogtam magam előtt, közben egy könnycsepp is utat tőrt magának. - Miért csinálod ezt Suga? - kezdtem el ordítani.
- Sajnálom Taehyung de muszáj volt.
- Még is mit? És miért? - háborodtam fel.
- Muszáj voltam elrabolni mindkettőtöket. Meg kell tennem, hogy ne kerüljek bajba az apám adóssága miatt. - mondta lehajtott fejjel.
- Még is mit kell megtenned?! - ijedtem meg.
- Meg kell ölnöm a testvéremet. De mivel nincs testvérem ezért téged kell megölnöm, de kiharcoltam, hogy téged ne kelljen de egy feltétellel. Helyette egy számodra fontos személyt kell megölnöm. - na most szorult a torkomba a szó. A könnyeim csak folytak és én nem tudtam semmit csinálni.

Hogy mi van? Engem akar megölni? De miért? Mondjuk amikor azt mondta hogy páromat akarná, mérges lettem...De most se vagyok megkönnyebbülve. 
-Nem! Nem ölhetsz meg sem engem, sem TaeHyung-ot! Hagyj ki a szarságaidból! Tudtam, hogy valami bűzlik veled kapcsolatban, éreztem hogy valamit tervezel. - sziszegtem mérgesen. -Én V-vel akarom leélni az életemet, és ha rajtam múlik, vele is fogom! - néztem rá villámokat szóró tekintettel. Nem fogom hagyni, hogy akár TaeTae-nek, akár nekem bajom essen.

- De muszáj valamelyikőtöket megölnöm. - nézett aggódóan majd elnevette magát . Undorító. Hányingerem van tőle. 
- Akkor engem ölj meg de Hoseok-ot hagyd ki ebből! - folytak továbbra is a könnyeim.

-NEM! - néztem rémülten Tae-re. -Nem fogom hagyni, hogy miattam meghalj! - kezdtem én is sírni. -Nem tudnál valaki mást keresni? Biztos van más unokatesód is V-n kívül! - vezettem tekintetem Suga-ra kicsit reménykedve.

- Hmmm... Nincs. - kezdett el nevetni. - Még az este a tiétek, de holnaptól már számolunk. - vigyorgott.
- Gyűlöllek Suga! - kiabáltam de mintha meg se hallotta volna. Engem ledobtak a földre, ahogy Hoseok- ot is. Nagy nehezen de oda botorkáltam Hoseok- hoz és arcon pusziltam. - Nem lesz semmi baj. Megoldjuk.

Fú de letörölném azt a vigyort a képéről egy kurva nagy pofonnal...! De az a szerencsénk, hogy kaptunk időt a gondolkodásra. Megint fájt a földön landolás, de ha szebben nem tudtak letenni, csak úgy mint egy kutyát, akkor ez van. Tae lassan odabotorkált mellém, és adott egy puszit. 
-De hogy? - kérdeztem remegő hangon. -Nem akarom hogy meghalj, és azt se, hogy én haljak meg. - szipogtam. Annyira megöleltem volna...Ha nem kötözték volna be a kezeimet, meg is tettem volna.

- Van remény! - mondtam. - A hátsó zsebemben ott a telefon. Valahogy ki tudod venni? - kérdeztem majd megfordultam, hogy lássa.

Egy kicsit meglepődtem, majd örülni kezdtem. 
-Igen, megpróbálom. - motyogtam, közben próbáltam a számmal ügyeskedni, hogy kivegyem telefonját. Pár percbe beletelt, de végül sikerült, ezért odaadtam neki.

Hoseok nagy nehezen kivette a zsebemből és nagy nehezen tárcsáztam Kook számát.
- Igen? - szólt bele Kook.
- Szia Kook.- szóltam bele rekedtes hangon. - Segíts! - nyögtem.
-Mi a baj V? - kérdezte aggódva.
- Ments meg! Egy elhagyatott raktárban vagyunk.
- Rendben. Már is megyünk. - ez után leraktam, hogy ne legyen fel tűnő.

Párom gyorsan tárcsázni kezdte JungKook-ot, majd megkérte hogy segítsen nekünk. 
-Jön? - érdeklődtem.

- Igen. Remélem megtalálnak. - mondtam keserűen.

-Azt én is. - motyogtam. Nem hiszem el. Miért pont mi? És miért pont most? És miért kell meghalnunk? Ez akkora egy baromság. Ahjj...Mindegy. Remélhetőleg JungKook-ék hamar ideérnek, és nem veszik őket észre. -Sajnálom! Nem kellett volna megkérdeznem, hogy sétálunk-e... - szomorkodtam a földet bámulva.

- Ne sajnáld. Igazából én is azt akartam. Meg ha nem séta közben akkor alvás közben tuti elrabolnak. - mondtam szemeibe.

-Ez igaz. - sóhajtottam. -Egyébként nem értem, hogy ha valamelyikünket megölik, akkor Suga-nak attól miért nem lesz adóssága? - tettem fel kérdésemet értetlenkedve.

- Gondolom nincs pénze. Esküszöm ha kiszabadulok a saját kezemmel verem meg. - mormogtam.

-Mert attól ha a sírba kerít minket attól lesz? Uhh...Ez még akkor is hülyeség. Na mindegy. - hagytam fel a gondolkozással. -Majd segítek a verésben, de akkor a mentő fogja elvinni, és legalább egy hónapig a kórházban fog fetrengeni! - háborogtam én is.

- Nem. Én akarom szétverni a pofáját. Azt a csinos kis pofiját. - vigyorogtam gonoszul. Senkit nem akartam még így megverni. Soha.

-Én meg segíteni akarok. - erősködtem. Ahogy elnéztem, most ő is nagyon mérges lett Suga-ra. Persze ez érthető is.

- Akkor sem fogom engedni. - mormogtam.

-Mert? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Mi az, hogy nem engedi meg? Na szép.

- Mert ez az én gondom. - mondtam. - Suga az én unoka bátyám.

-Az egy dolog. De én meg nem akarom, hogy bajod essen. - magyarázkodtam.

- Nem lesz bajom nyugi. - mosolyogtam rá. Már amennyire tudtam ilyen helyzetben.

-Pont ez az, hogy jelen pillanatban rohadtul nem tudok nyugodt lenni. - mormogtam. Már hogy lehetnék nyugodt? Lehet, hogy ma látom utoljára a szerelmemet, mert vagy őt öli meg Suga a haverjaival, vagy engem. De ha engem, akkor nem csak Tae-től búcsúzhatok el örökre, hanem az élettől is. És én nem akarok még ilyen fiatalon meghalni. Miért nem Suga-t ölik meg? Elvégre ő az, aki tartozik valakinek, nem pedig mi.

- Bízz bennem. - motyogtam. Tudom mit érez. Vagyis csak sejtem.

-Soha nem mondtam azt, hogy nem bízok benned. Csak félek. Félek, hogy esetleg most láthatjuk egymást utoljára, mert valamelyikünket megölik. - kezdtek el folyni újra könnyeim. Nem akarom elveszíteni V-t. Még nem.

- Nem fogunk meghalni. Megígérem neked. - pusziltam homlokon.
Olyan három óra is el telt de Jungkook-ék még mindig nem érkeztek meg. Már kezdtem elveszíteni a hitemet amikor hirtelen nyílt az ajtó. Először azt hittem, hogy megint Suga-ék jönnek de nem Jungkook volt az meg... Komolyan Jin és Rap Monster azok? - Kook. Végre itt vagy. - mosolyogtam.

Egy kicsit sikerült megnyugtatnia, de azért még rendesen bennem volt a félelem. Csak telt az idő, de JungKook-ék még sehol nem voltak. Ám egyszer csak nyílni kezdett az ajtó, amin JungKook és még két barátja lépett be. Nagy megkönnyebbülés volt őket látni, és remélem ki is fognak tudni szabadítani. Az lenne a legjobb. 
-Siessünk, nehogy lebukjunk, mert akkor kérdés nélkül lekaszabolnak minket! - mondtam kissé izgatottan.

- Én nem megyek el. Hosseok, Kook ti szóljatok a rendőrségnek. Én itt maradok. Reggel meg fogja kapni az a nyomorék. - mormogtam. - Reggel hatra gyertek vissza és várjatok a jelzésemre.

-Normális vagy? És ha este úgy döntenek, hogy mivel már csak te vagy itt, ezért téged ölnek meg, akkor mit csinálsz? - akadtam ki.

- Tudom, hogy reggel fognak jönni. Meg tartja a szavát... Sajnos. - fordítottam el a fejem. - Ha baj lesz úgy is itt lesztek. - mosolyodtam el.

-Ahjj...Szóval most muszáj lesz téged itt hagynom? Úgy, hogy nem akarom? - néztem rá ismét aggódón, közben a fiúk kikötötték a végtagjaimat, így végre újra tudtam mozogni.

- Igen. - motyogtam. - Köszi fiúk. - mosolyogtam Jin-re meg Rap Monster-re. 
- Ugyan a barátoknak mindent. - mondta Rap Monster.

- Ígérem, amint tudok, visszajövök, és kihozlak! - mentem oda hozzá, majd szorosan megöleltem.

- Csak akkor gyertek be amikor jelzést adok. - motyogtam majd viszonoztam ölelését.

-Jó, akkor meg akkor jövünk. - sóhajtottam. -Vigyázz magadra, és bármi van, SZÓLJ! - emeltem ki direkt ezt a szót, aztán még utoljára megcsókoltam. Nem akartam ott hagyni, de muszáj volt.

Csókját viszonoztam majd ők indultak én meg elrejtettem a köteleket amit leszedtek rólunk és leültem a falhoz. Vártam. Vártam, hogy jöjjön a reggel.

Csókunk után sajna indulnunk kellett. Nem voltam boldog, nem is mosolyogtam. Aggódtam, kétségbe voltam esve, és mérges is voltam, méghozzá Suga-ra. Nem értem, miért belénk törli a saját sarát? Az a gáz, hogy akárki is magyarázná el, akkor sem érteném. Ahh...Mindegy. Csak nem lesz semmi baj. Kihívjuk majd a rendőröket, és amikor párom megadja a jelzését, kimenekítjük onnan.

Nagy nehezen eljött a reggel. Remélem, hogy Hoseok-ék már a helyükön vannak. Egyre jobban félek, hogy mi lesz. Gondolat menetemből az ajtó nyitódása zökkentett ki. Suga jött be meg két embere. 
- Hol van a kis barátod? - kérdezte fenyegetően. Én csak vállat vontam, hogy nem tudom. 
- Összevesztünk. Kiszabadult és itt hagyott. - mondtam undorral az arcomon. 
- Hehhh... Ez röhejes. Akkor téged öllek meg. - húzott elő egy kést a zsebéből. Nem haboztam neki ugrottam és próbáltam elvenni a kést de nem jártam sikerrel. Itt ott megvágott mire el tudtam venni tőle a kést majd, eldobtam. Amint eldobtam éreztem az öklét az arcomon. Nagy nehezen felálltam és én is behúztam neki egyet. A legfurább az volt, hogy a gorillák nem védték meg a vezetőjüket. Látszik, hogy nem tudok verekedni. Megint a földön kötöttem ki. 
- Nem fejlődtél semmit. Megint te vagy a földön. - köpött egyet. - Itt a vége. - röhögött.Én erre csak elkezdtem röhögni. 
- Mit röhögsz? - lett ideges. - A halál szélén állsz és te csak röhögni tudsz? - tette fel fenyegetően a kérdést. 
- Persze. Hisz nem fogok meghalni. - mosolyodtam el. - HOSEOOOK!!! - kiáltottam el magam. Nem is kellett sokat várnom már a rendőrök körbe is vettek minket. Bíztam benned Hoseok.

Nem aludtam az éjszaka szinte semmit. Csak feküdtem az ágyban a plafont bámulva, és abban reménykedtem, hogy nem lesz TaeHyung-nak semmi baja. Szerencsére eljött a reggel, így a rendőrökkel együtt odamentünk ahhoz a raktárépülethez, ahova tegnap vittek minket. Csak vártunk és vártunk, mígnem meghallottam V hangját, ahogy a nevemet kiáltja. Gondolkodás nélkül indultunk be a megfelelő szobába, ahol a rendőrök egyből körbevették Suga-t és a társait, én pedig odarohantam páromhoz. 
-Úr isten! Hiszen te vérzel! - néztem sebeit lesokkolva.

- Tudom. - mosolyodtam el. Suga és a társai egyből felemelték a kezüket. Nem ellenkeztek. A rendőrök megbilincselték őket és a kocsikhoz vitték őket.

Miközben a rendőrök elintézték rablóinkat, én segítettem Tae-nek kimenni. 
-Ezt minél hamarabb le kell kezelni. Lehet, hogy már sok vért vesztettél. Nem szédülsz? - aggodalmaskodtam.

- Nem. Nem szédülök. - mondtam miközben mentünk kifele. A rendőrök felajánlották, hogy haza visznek amit el is fogadtunk. Még mielőtt beszálltunk volna minden elsötétült a szemeim előtt.

Hiába mondta hogy nem szédül, nem hittem neki. Mivel a rendőrök felajánlottak nekünk egy fuvart, elfogadtuk. Viszont még a kocsi előtt láttam, hogy V elveszti az egyensúlyát, ezért gyorsan elkaptam, nehogy a földön landoljon. Felvettem óvatosan az ölembe, és úgy próbáltam betenni a kocsiba, ami nagy nehezen sikerült is. Megkértem a rendőröket, hogy legyenek szívesek, és vigyenek minket a kórházba. Hála istennek rendesek voltak, mivel látták TaeTae állapotát, így odavittek. Nem volt rövid az út, de mivel nekik szabadott sietniük, ezért olyan hosszú se. Mihelyt odaértünk, berohantam, és egy orvosnak elmeséltem a történteket. Elvitték páromat a sürgősségire, mivel sok sebe volt. Sajna nem engedték meg hogy bemenjek amíg vizsgálják, ezért a folyosón járkáltam idegesen.

Amikor kinyitottam a szemem először csak homályosan láttam majd kitisztult. Egy kórházban vagyok. Mit keresek én itt? Amikor felültem megéreztem egy éles fájdalmat az oldalamban. Felhúztam a pólóm és az egész hasam be volt kötve. Igen most már emlékszem. Harcoltam Suga-val és a késsel megvágott. Így került oda az a vágás. Amikor oldalra néztem láttam Hoseok-ot. Aludt. Vajon mióta lehet itt? 
- Hoseok! - kezdtem el rázogatni.

Kis idő múlva végre behívtak, és elmondták hogy mi baja lett V-nek. Szerencsére nem olyan súlyos, de azért pár napig bent kell maradnia. Ezután magamra hagytak vele, így leültem az ágya melletti kis székre, és vártam hogy felkeljen. Végül ásítozni kezdtem, majd a következő pillanatban el is aludtam. De fél óránál többet nem tudtam szunyókálni, mert valaki rázogatni kezdett. Tae volt az. Felébredt. 
-Ohh... - tértem magamhoz, aztán kicsit megdörzsöltem szemeimet. -Felkeltél? - mosolyogtam halványan.

- Igen. - mosolyodtam el én is. - Te jól vagy? - néztem rá kérdően.

-Jól vagyok, főleg, hogy most már veled lehetek újra! - vigyorogtam, közben megfogtam a kezét, és megcsókoltam.

Csókját egyből viszonoztam, mint mindig, 
- Most már nincs baj. Elfogták Suga-t. - mosolyogtam rá.

-Szerencsére. - mosolyogtam megkönnyebbülten. -De...Anyunak mit fogunk mondani? - kérdeztem.

- Az igazat. - hajtottam le a fejemet.

-Hogy "gyógyulásképp" elmentünk sétálni, és hirtelen bekötötték a szánkat és a többi? - soroltam a történteket, közben a "gyógyulásképp" szónál macskakörmöt mutattam.

- Igen. - motyogtam. - Nem akarok hazudni neki. - sóhajtottam egyet.

-Nem is mondtam, hogy hazudjunk neki. - ráztam fejemet. -Szerintem ránk nem fog haragudni, csak Suga-ra. Legalább is remélem. - mondtam el véleményemet.

- Reméljük, bár... kórházban vagyok és ez is miatta van. - piszkáltam a paplanom szélét.

-Szerintem azért hogy kórházban vagy, azért is Suga-ra lesz mérges, hiszen ha úgy vesszük, akkor ő kerített ide. - magyarázkodtam.

- Igen. - motyogtam. Egy ideig síri csend volt. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy síró nő feküdt az ölembe. Amikor megláttam, hogy ki az egyből felhúztam magamhoz és megöleltem. - Nyugi anya. Nincs komoly bajom. - mosolyodtam el. 
- Mi történt kicsim? - kérdezte szipogva. 
- Suga elrabolt minket és meg akart ölni. De Hoseok-kal megoldottunk mindent. - simítottam könnyáztatta arcára.

Csendben ültünk, jobban mondva én ültem V pedig feküdt. Kis idő múlva belépett az ajtón anyu is. Honnan tudta meg, hogy itt vagyunk? Na mindegy. Nekem csak köszönni tudott, mert amint meglátta fiát az ágyban feküdve, könnyei folyni kezdtek. Leült az ágyra, és sírt. Tae elmondta neki a lényeget, aminek hallatára én újra mérges lettem, anyu pedig elsápadt.

- És nem esett semmi bajotok? Mármint maradandó kár. - szipogott. 
- Nem dehogy. De szerintem engem még bent fognak tartani egy pár napig. - mondtam.

-Anyu...Ne haragudj, hogy...Hogy nem tudtam megfelelően vigyázni TaeHyung-ra! Sajnálom! Az én hibám. - hajtottam le fejemet, és újra folyni kezdtek könnyeim. Úgy tűnik, az utóbbi napok sírósak. 
-Ugyan HoSeok! Nem rád haragszom! Csak Suga-ra. De mindegy is. Örülök hogy benne vagy a családunkban, és hogy ennyire szereted a fiamat. Ne okold magad emiatt, hiszen te mindent megtettél TaeTae-ért, amit csak tudtál! - mosolygott rám, majd fiát el engedve engem is megölelt, ami nagyon jól esett. -Fiam! - Szólt anyu hirtelen V-nek.

- Hmmm... Mi az? - kaptam rá a tekintetemet.

-Hogy ha nem becsülöd meg ennek a fiúnak a szeretetét, és valami másik hülye gyerek, esetleg nyávogós liba mellett döntesz, akkor azzal vagy azokkal együtt rúglak ki páros lábbal a házból! Kérlek szépen tartsd meg ezt a fiút, mert látszik rajta hogy mennyire szeret! Él-hal érted. - mondta neki anyu a magáét, amin még én is eléggé meglepődtem. De legalább tudom, hogy mennyire kedvel az anyósom, illetve a pótanyám. Arról nem is beszélve, hogy a szavai nagyon jól estek számomra...

18.rész

Taehyung: Lilás

Hoseok: Világos kék

Mindenki más: Szürke

Reggel mikor felkeltem, jobban mondva anyu keltett, éreztem hogy TaeTae-n nincs póló. -Tae! Te póló nélkül feküdtél le? És ha megfáztál? - kezdtem szidni suttogva.

- Hmmm... Túl álmos voltam ahhoz, hogy keressek egyet. - motyogtam csukott szemmel.

-Ahjj te butus! - Mormogtam, majd közöltem anyuval, hogy V megfázott és lázas, ezért ápolni fogom. Természetesen most is bevette a dumámat. Hiába...Már profi vagyok ezen a téren. Szorosan magamhoz öleltem páromat, nehogy a végén tényleg megfázzon.

- Hmmm de jó meleg. - bújtam szorosan páromhoz. - Megint várhatunk délig, hogy anyu elmenjen. - mondtam a mellkasának.

-Nem baj, addig alszunk. - kuncogtam halkan, majd adtam a fejére egy puszit. Pár perc múlva sikeresen vissza is tudtunk aludni.

- Hogy bírsz te ennyit aludni? - kérdeztem de szerintem nem hallotta már. Én is megpróbálkoztam a vissza alvással ami most sikerült is.

Soha nem aludtam még ennyit, és éreztem is, hogy teljesen kipihent lettem. Mielőtt anyu elment volna dolgozni, szólt, hogy elmegy, és hogy majd kísérjem el TaeTae-t orvoshoz. Persze én csak azt mondogattam neki hogy "Jó!". Ha tudná, hogy már megvan az igazolás...Vállamat megrántva nyitottam ki szememet, majd óvatosan kibújtam párom mellől, és indultam reggelit csinálni.

Egy idő után éreztem, hogy ráz a hideg de nem foglalkoztam vele aludtam tovább. Nem is tudom meddig aludhattam.

Amint kész lettem a reggelivel, ami bőven dél után volt, elmentem felkelteni V-t. Gyengéden megcsókoltam, majd simogatni kezdtem. -Tae...Ébredj, kész a reggeli! - mondtam neki mosolyogva.

- Hmmm... Nem akarok menni. Nem akarok kikelni az ágyból. Erőm sincs. - motyogtam.

-Hogy-hogy? - lepődtem meg. -Csak nem...Tényleg beteg vagy?! - estem kétségbe.

- Nem tudom. - nyöszörögtem.

-Fázol? - kérdeztem tőle, közben egyik kezemet a homlokára tettem. -Hmm...Inkább hozok egy lázmérőt. - sóhajtottam, majd indultam is keresni egyet. Pár perc múlva meg is találtam, így vittem Tae-nek. -Na ezt tedd be ahova akarod! - adtam kezébe a készüléket.

- Nem tudom. - nyitottam ki a szememet de egyből vissza is csuktam az erős napfény miatt. Elment lázmérőért majd kis idő múlva már vissza is ért. Elvettem tőle a készüléket és beraktam a hónom alá majd vártam.

Megvártuk amíg jelez, aztán mikor megtörtént, kíváncsian fürkésztem V arcát. -Na? - érdeklődtem.

- Csak hőemelkedés. - motyogtam magam elé.

-Elég az is! - hüledeztem. -Amíg el nem múlik, ki nem kelsz az ágyból! - parancsoltam rá. -Látod, mondtam hogy meg fogsz fázni póló nélkül! - szidtam aggódón.

- Tudom... De már tegnap fáradt voltam ahhoz, hogy kivegyek a szekrényből egy pólót. - húztam magamra még jobban a takarót.

-Ahjj te... - mormogtam. -Mindegy. Felhozom a reggelit. Aztán akkor tovább pihenünk. - vázoltam fel neki a helyzetet, majd indultam is a konyhába a kajákért.

- De én nem akarok pihenni. - néztem ahogy megy kifele. Megint nem hallotta meg.

Óvatosan lépkedve haladtam a szobánkba, nehogy leejtsek valamit. -Itt vagyok. - mondtam. -Leteszem ide. - tettem le a tányérokat párom íróasztalára. -Na...Jövök melléd pihenni meg melegíteni téged! - mosolyogtam, közben befeküdtem mellé.

- Akkor legalább együnk egy kicsit. - mosolyodtam el majd kimásztam az ágyból és az íróasztalhoz sétáltam.

-Rendben. - sóhajtottam. Megvártam amíg a kezembe adja az ételt, majd enni kezdtünk. -Amúgy ha van étvágyad, akkor annyira komoly bajod nem lehet. - kuncogtam.

- Hát nem. - mosolyodtam el majd leültem mellé és elkezdtem enni.

Jóízűen kezdtünk falatozni, aztán mikor végeztünk, levittem mindkettőnk tányérját a mosogatóba, viszont el nem mostam. Nem volt kedvem mosogatni. Ezután megint visszamentem TaeTae-hez. 
-Most már pihenhetünk. - vigyorogtam, majd visszabújtam mellé.

- De nekem nincs kedvem! - biggyesztettem le az alsó ajkamat. - Állandóan csak aludnál. - duzzogtam.

-Mi? Most már nem tudok aludni, mert kipihentem magam! - háborodtam fel. -Egyébként is, a te érdekében kéne pihenni, hogy jobban legyél! - néztem rá morcosan.

- Csak egy kis hőemelkedésem van. Attól még tudunk valamit kezdeni magunkkal. - mondtam de a végére már halkan beszéltem.

-Tudom...Csak aggódom érted! - néztem félve szemeibe.

- Nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni. - húztam mosolyra az ajkaimat.

-Jó, de akkor is. - motyogtam. -Egyébként is, örülj neki hogy izgulok érted! - mormogtam karba tett kezekkel.

- Örülök neki. - mosolyogtam tovább. - Naaa.... ne durcizz.- csíptem meg az arcát.

-Jó... - sóhajtottam, majd halványan mosolyogva megcsókoltam.

Csókját egyből viszonoztam. 
- Valamit csinálni kéne. - mondtam suttogva az ajkaira.

-De mit? - néztem rá kíváncsian. -Menjünk el sétálni? - kérdeztem.

- Hmmm... Igen. - mosolyogtam rá.

-Rendben. - bólintottam. -Akkor öltözzünk! - vigyorogtam, aztán kikeltünk az ágyból, és öltözni kezdtünk.

Kikeltünk az ágyból, felöltöztünk és már mentünk is. A közeli parkba mentünk. Hoseok direkt nem akart messzire menni.

Nem akartam olyan messzire menni, ezért a legközelebbi parkba mentünk. 
-Le szeretnél ülni? - néztem rá mosolyogva.

- Nem. Nem akarok. Most csak sétálni akarok. - mosolyogtam vissza.

-Oké. - kuncogtam halkan, majd folytattuk utunkat. -Most azért hidegebb van, mint szokott lenni... - húztam a számat.

- Most, hogy mondod... - remegtem meg egy kicsit. Egy ideig sétáltunk majd hirtelen annyit vettem észre, hogy Hoseok szájához nyomnak valami kendőt majd az enyémhez is és innentől már csak a sötétség fogott el.

Éreztem hogy kicsit megremegett, ezért kicsit közelebb húztam magamhoz. Már majdnem a park felénél tartottunk, amikor hátulról valaki hirtelen bekötötte a számat. Nagyon megijedtem, ezért ránéztem páromra, akivel ugyan ezt csinálták. Ezután egy erős ütést éreztem a fejemen, aminek hatására elájultam.

Lassan kezdtem ébredezni de nagyon hasogatott a fejem. Szerencsésen vissza nyertem a látásomat és amilyen gyorsan csak tudtam szétnéztem. Egy elhagyatott raktárba voltunk. Nem sokkal messzebb tőlem megláttam Hoseok-ot. Elkezdtem neki kiabálni de nem hallott. Próbáltam felállni de nem ment. Be volt kötve a kezem és a lábam is. 
- A francba. - mormogtam magam előtt.

Amikor magamhoz tértem, rettenetesen fájt a fejem. Mivel vághattak kupán, hogy ennyire fáj? Remélem azért nem vérzik...Mikor kinyitottam a szememet, egy poros, koszos és romos épületet láttam. Végigvezettem a tekintetemet a helyiségben, és szerencsére pár méterre tőlem megláttam Tae-t is. Oda akartam hozzá menni, de nem tudtam, mert le voltam kötözve. 
-Faszom! - dühöngtem, aztán elkezdtem össze-vissza kapálózni, de semmi értelme nem volt. -TaeTae! Minden rendben? - tettem fel neki kérdésemet, közben megpróbáltam magamról leszedni azt a nyamvadt kendőt.

Egy idő után hirtelen meghallottam Hoseok hangját. Nagyon megnyugodtam, hogy nem esett baja. 
- Igen. - mondtam. - És veled minden rendben? - tettem fel én is a kérdésemet.

-Persze, csak fáj a fejem, ahol megütöttek. - bólintottam fintorogva. -Mit keresünk egyáltalán itt? - értetlenkedtem.

- Nem tudom. - estem kétségbe. Nagyon félek. Nagyon. Síri csend volt. Legalább öt percig. De az az öt perc legalább száznak felelt meg. Hirtelen egy ajtó csapódásra lettünk figyelmesek és két ember jött be. Megfogtak és felállítottak. Hirtelen egy hang szólalt meg. 
- Sajnálom Taehyung. - nagyon ismerős volt a hang.

Csak csöndben ültünk a hideg padlón, majd egyszer csak becsapódott az ajtó, és két emberke jött be. Félelmemet nem rejtettem el, inkább kimutattam, hiszen nagyon is féltem. Most mit fognak velünk csinálni? A következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy felállítottak minket, és ekkor egy igen ismerős hang szólalt meg. Amikor azt mondta, "Sajnálom TaeHyung." , rosszra gondoltam. Mit sajnál? 
-Eressz el minket! - sziszegtem, közben megint mocorogni kezdtem.